Annak ellenére, hogy úgy gondoltam apám ismételt gyomorvérzése már nem hat meg, mégis nagyobb hatással volt rám, mint gondoltam. Nem is az, hogy kórházba került, hanem mi lesz utána rész izgatott inkább. Nem volt lakása, ahova menjen. Pénze az volt. De hiába jött ki az egy hetes kezelés után, nem volt jól ezt sejtettük. Nyakában egy válással és egy nincs otthonom érzéssel még én sem biztos, hogy könnyen megbirkóznék.

Mindig van indok, hisz nem ez volt az első összeomlása. Sajnos az ő családi háttere is rányomta a bélyegét az életére. Segítséget kérni nem mert, tőlem meg pláne nem. Azért sem sikerülhetett csak nekem apám rendbetétele, mert előttem még jobban szégyellte ezt az állapotot. Még a nénikém is kevés volt hozzá. Az egyetlen, az utolsó reményem volt az anyám, aki segítségemre sietett, miután látta, hogy kezdünk kiborulni. Az ő segítsége volt, ami arra ösztönözte az apámat, hogy végre befeküdjön a kórházba. 

Ezzel az első lépést meg is tettük. Most két hétig tartják bent a zárt osztályon és az alkohol elvonási tüneteit kezelik. Utána jöhet egy rehabilitációs intézmény, ahol remélem minimum egy hónapot fog tölteni, hogy lelkileg is rendbe jöjjön. Végülis tovább is maradhat, jelenleg nincs otthona, amiről gondoskodnia kéne, csak magára kell figyelnie. Ez az első, hogy megújult lélekkel térjen vissza a mindennapi életbe. Az is jó hír, hogy a főnöke mindezek ellenére visszavárja, csak igazolnia kell, hogy jól van. 

Már csak reménykedünk. 

Én magam ebbe a tehetetlenségben próbáltam segítségére lenni, de nem tudtam rá 24 órán át figyelni, ahogy az ő nővére sem. Nem tudtuk magunkhoz venni sem, bármennyire akartuk. Neki kellett erre a döntésre eljutnia, ehhez kellett anyám nyugodt, vérbeli higgadtsága, mely ellentmondást sem tűrt. Ezt édesapám hálásan meg is köszönte.

Ez a tehetetlenség okozta a megbetegedésem, idegi kimerültségem, mely két nap betegállományhoz vezetett. Még csak le sem vizsgáztam, máris a nyakamba szakadtak a dolgok, melyeket erőmhöz, időmhöz mérten próbáltam ellátni, de nem mertem beismerni, hogy ez nem megy. Ez egy szerda esti rosszulléthez vezetett. Második napja pihenek itthon, nehezemre esik, mert nem vagyok lázas, de köhögök. Ma muszáj volt leugranom boltba, azonban fizikailag meg is viselt. Már-már támaszkodnom kellett útközben. 

Ugyanakkor itthon ülni sincs sok erőm. Sorozatokat, filmeket nézek. Ma megpróbáltam olvasásra adni a fejem, pár oldal múlva, kimerülve aludtam be egy órára. Érzem én is, hogy nem vagyok még jól, de muszáj sokat pihennem, hogy hétfőn már tudjak menni. Holnap anyósoméknál lenne egy kis családi összejövetel. Az volt megbeszélve, hogy innen Dunakesziről elmegyek sógórnőmért és a unokaöcsikéért Szigetszentmiklósra, azonban sajnos nem hiszem, hogy leszek olyan állapotban, hogy ilyen hosszú utat levezessek. Pláne, hogy négyszer járnám meg aznap az utat, amíg felhoznám őket, majd délután vissza. Megértették, így a vőlegényem megy segíteni nekik. Ez rossz érzés, mert nagyon szívesen mentem volna, de most nem szabad túlhajtanom magam, mielőtt épp meggyógyulnék.

A tetteknek következménye van és néha súlyos árat fizetünk érte.