Kipróbáltam egy új receptet. Emlékszem még pinteresten mentettem el, de vagy egy hozzávalót felejtettem el megvenni, vagy a torta formát nem találtam. 

De most végre minden összejött, így meg is sütöttem, aminek a kollégák nagyon örültek.

Hozzávalók:
- 125 g kristálycukor
- 125 g vaj
- 125 g liszt
- 1 csomag Bourbon vaníliás cukor
- 2 tojás
- 1 teáskanál sütőpor
- 2 alma
- citrom héja
Tetejére:
- 12 g kristálycukor
- 2 g fahéj

1. Előmelegítem a sütőt 180fokra, légkeveréses programra.Csatos tortaformát előkészítem körbe sütőpapírt teszek.

2. Felhabosítom a vajat, a kristálycukrot, a vaníliás cukrot és a citromhéját.

3. Ha felhabosítottam, akkor egyenként adom hozzá a két tojást, közben folyamatosan keverem hozzá.

4. Külön tálba összekeverem a lisztet a sütőporral, majd a keverékbe adagolom, miközben keverem.

5. Meghámozom az almát, kiveszem a magházat, majd cikkelyekre vágom.

6. A tortaformába rakom a masszát és belenyomom a tésztába az almaszeleteket.

7. Szórjuk meg fahéjas kristálycukorral, majd tegyük a sütőbe 40-45 percre.

Tűpróba és kész!

Próbáljátok ki, megéri!

A recept forrása: https://cookpad.com/hu/receptek/1924881-norveg-almatorta

A kép: saját.

Másfél hete dolgozom az új munkahelyemen és nagyon élvezem. Végre nem vagyok kimerülve a nap végére, csak olyan kellemesen elfáradva. A munkaköröm egyelőre elég laza, folyamatosan bővülnek a feladataim, melyeknek örülök. Szeretem önállósítani magam és meg is adják ezt a szabadságot. A társaság nagyon jófej és kedves. Szokatlan, hogy nem fúrja senki a másikat. 

Félve mentem első nap dolgozni. Vajon jól kijövök majd a kollégáimmal? Vajon el tudom látni a feladatom? Persze, nem vagyok hülye, de azért ez más terep, mint a tanítás. 

Vajon ez a munkaváltás csak átmeneti? Még mindig tanító lennék, annak ellenére, hogy ott hagytam a pályát? Visszamennék valaha?

Egyelőre úgy érzem nem. Talán ha ennyit fizut adnak, mint most, de akkor sem biztos. Hogy más gyerekét én neveljem, amikor ő lusta rá? És közben szidjon? A gyerekekért megéri, de jelenleg úgy gondolom ez most kevés. Mégsem a férjem szenvedi meg, hogy folyton idegileg kimerült voltam és rá már nem volt türelmem. 

Egy szó, mint száz minden szuper, élvezem az új melót és egyelőre nem vágyom vissza a pedagóguspályára. 
Fellélegezhetek, mert nyugalom van.

Már a csapból is ez folyik. Naponta hallunk új információkat, híreket. A sok hír, amit beszélnek az emberek kezd számomra egyre nyomasztóbbá válni. Megértem a fontosságát ennek az egésznek, de valahogy mégsem tudom hova tenni. Lemondanak nagy rendezvényeket, programokat, ugyanakkor ettől én még nem érzem jobban magam. Ismerem a tényeket, mégis a sárga volán buszon utazom rengeteg emberrel nap, mint nap. Félhetnék, hisz az a sok ember összezárva is veszélyes lehet. Vagy egy metrón utazás? Egy bevásárlás? 

Tényleg kell ez a pánikkeltés?

A mai naptól korlátozásokat kell szem előtt tartani. Még nem karanténról, csak óvintézkedésekről van szó. Hogyan lehet ezeket a híreket épp ésszel kibírni? Talán nem is a vírus aggaszt jobban, hanem az, hogy ezzel az élethelyzettel nem tudok mit kezdeni. Szerintem senki nem tud, aki nem élt meg háborút, vagy egyéb kényszerhelyzetet. És a XXI. századi ember ezzel nem tud mit kezdeni. Vannak óvintézkedések, de arra nincs garancia, hogy nem kapjuk el.

Akkor meg minek ekkora pánikot kelteni?

Láttam egy interjút, ahol egy orvos fel volt háborodva, hogy a sajtó így felturbózza a dolgokat. És teljesen egyetértek vele, hogy orvosi dolgokról csak szakértőnek lenne szabad nyilatkoznia és nem szabadna hagyni az újságíróknak ezt a szabad kezet. Korlátozni kéne ilyen esetekben, mit mondhatnak és mit nem, hogyan írhatják le.

Amúgy is jellemző a mai világra, hogy mindig mindent túlozni szeretnénk. Éreztetni akarjuk, hogy az nekünk mennyire fontos, mennyire fáj, mennyire nyomaszt és így tovább, és ennek érdekében nagyon szeretünk bevetni "költői túlzást". Miért jó ez nekünk?

Ki lehet bírni ép ésszel ezt az egészet? Mi szerintem a munkahelyen próbáljuk viccelődéssel elviselni a sok mindent, amit hallunk, olvasunk.

Anyukám csak néha jár haza. Ha mégis hazajön nemn feltétlen miattunk, bár egyértelműen azt mutatja, de tudjuk, hogy más oka is van. Ezt el is fogadtuk, de az viszont nagyon zavaró, hogy utána napokig zaklatott vagyok. Illetve valahogy mindig megtalálja azt a napot, amikor én teljesen ki vagyok merülve és sokszor sírásba végződnek beszélgetéseink, mondván hiányzik, és szükségem lenne rá néha. 

Valószínűleg olyan ritkán találkozunk, vagy ha találkozunk is általánosan beszélgetünk az dolgainkról, de a konfliktusok sosem kerülnek elő. Talán emiatt nem tudok már vele annyira beszélgetni. Tudom kontrollálni magamban, hogy csak általános dolgokról beszélgetünk, de ez ki szokott bukni. Egy idő után elegem van a felszínességből, beszéljük már meg a dolgokat. Ekkor következik a sírás. És ez egy nyomasztó érzés. Azért, hogy ne érezzem azt, amit épp most hétvégén, anyám hazajöttekor érezzek, inkább egy kis ládácskába zárom az érzéseimet, hogy ne fájjon utána. 

Régen mindenről tudtam, ami vele történt és én is gátlás nélkül tudtam vele beszélgetni mindenről. Amolyan legjobb barátnők voltunk. És ez felnőttként, elszakadva a szülői fészektől rettenetesen fáj. Egyfajta magányosság. Ezt egész jól megtanultam kezelni és a barátaim kitöltik ezt az űrt, vagyis csak részben tudják kitölteni, de az elég. Persze én is felhívom anyukámat, hogy ezt hogy kell főzni, vagy most épp mit tegyek és elmondom ha valami jó történik velem, de ennyi. Ezeken kívül, csak úgy nem is nagyon hívom. Nem hívom programokra, nem hívom át magunkhoz. Valami oka csak van, hogy nem akarom a lelkem mélyén és ez nem az, hogy csak felnőttem és már nem vágyom rá. Úgy érzem elvesztettem, és már erőt sem érzek arra, hogy rendbe akarom hozni a dolgokat.

Miért jönnek mindig ilyen érzések elő belőlem, ha anyám hazajön? Miért vagyok ennyire depis egyetlen este után?

Valahogy így érzem magam, mint a képen. Felszabadultan, elérve célomat. Igazából nem kerestem új célt, mégis most úgy érzem ennek kellett most jönnie. 

Az egész úgy kezdődött, hogy átmentünk barátokhoz egy laza vasárnap délutánra. Társasjáték, beszélgetés a munkáról, életről. Valahogy kibukott a legutóbbi elégedetlenségem, hogy a fizetésemet csökkentették nettó 5 ezerrel forinttal, valami nagyon gagyi indokkal. Aztán ők hozakodtak elő egy állásajánlattal. Először persze azt hittem viccelnek, nem értettem miért nem ők fogadják el ezt. Meg hát hűen ragaszkodtam a saját pályámhoz, és nem is nagyon gondolkoztam a váltáson. Meghallgattam indokaikat, ők miért nem élnek a lehetőséggel,majd a délután folyamán egyre jobban szöget ütött a fejembe az új munka elfogadásának lehetősége. Elkezdtem játszani a gondolattal, hogy nemcsak egyik hónapról a másikra élünk meg a pénzünkből, lesz lehetőségünk utazni, lesz egy kis tartalékunk is, nem leszek pszichésen kimerülve és így tovább.

Mindez odáig fajult, hogy mire eljöttünk a barátainktól már az önéletrajz írásán gondolkodtam. Amint hazaértünk neki is álltam. Többször kértem segítséget a barátainktól, férjemtől,hogy mit hogyan, hiszen már elég rég írtam önéletrajzot. Másnap reggel az utolsó simítások után el is küldtem. Két óra múlva már hívtak is egy interjú megbeszélése végett. A dolog pikantériája, hogy aznap volt szülői értekezletünk délután, és nagyon nehéz volt úgy ott ülni, hogy a kolléganőm folyamatosan dicsér és mivel még semmi sem biztos, beszélni se nagyon szabadott róla. Így csak ültem csöndben és vártam a végét teljes izgalomban.

Az interjúra másnap, kedden reggel került sor. Annyira izgultam, de valahogy mégis nyugodt tudtam maradni. Természetesen amikor elindultam és egy ideje már a dugóban ülve vártam, hogy haladjon a sor, akkor jöttem rá, hogy otthon hagytam a diplomáimat, nyelvvizsga bizonyítványt, így haza kellett mennem és újra végigdöcögni a sort. Szerencsére én az az ember vagyok, aki inkább jóval előbb elindul (főleg, ha a reggeli Dunakesziről való kijutást jelenti) és tökéletesen belefértem az időbe. Megérkeztem a helyszínre és elkezdődött az interjú. A két interjúztató férfi nagyon kedves és szimpatikus volt. Sokszor viccelődtek és teljesen precízen felvázolták a munka részleteit. Ahogy ott ültem és hallgattam a jövőbeli munkakörömet, teljes mértékben a jelenlegi munkámat írták le, csak éppen felnőttekkel. Az egész interjú nagyon jól lezajlott, a végén még körbe is vezettek és bemutattak néhány embernek. Ezt nagyon jó előjelnek vette. Megbeszéltünk egy másnapi visszajelzést a részemről, melynek eleget tettem. Már kedden próbáltam az igazgatónkat felkeresni a felmondási idő miatt, de sajnos csak szerdán sikerült őt elérnem. Izgultam az önéletrajz beadás miatt, ezért vasárnap éjjel alig aludtam. Hétfő éjjel már az interjú foglalkoztatott. Kedd éjszaka pedig az igazgatónő válasza miatt nem jött álom a szememre. 

Szerdán miután beszéltem az igazgatónővel - aki azt hitte a terhességemet szeretném bejelenteni - megnyugodtam kicsit és izgatottan vártam a válaszukat. Azt beszéltük az interjún, hogy péntek, vagy legkésőbb hétfő. Pénteken délben már sejtettem, hogy hétfőn fognak csak jelentkezni. Képzelhetitek, hogy milyen állapotban voltam egész hétvégén. Konyhaszekrényt takarítottam, pakoltam, rendezgettem, egy percet nem pihentem. Legalább szép lett a konyha ezért megérte. Hétfőn egész nap vártam a hívásukat, már a barátomra is ráírtam, hogy nem tud-e valamit. Ő meg rákérdezett az ott dolgozó ismerősénél, és megnyugtattak, hogy minden rendben, csak a HR ül rajta. Ez picit nyugalommal töltött el. 

A várva várt hívásra kedden délután 7 perccel 16 óra előtt került sor, pont egy héttel az interjú után. Épp sorakoztatjuk az udvaron a gyerekeket, mikor csörög a kezemben a telefon. (Szerintem egy hétig el nem mentem a telefonom közeléből, hát ha hívnak. Minden hívásra összerezzentem, hogy végre ők azok.) A gyerekeket gyorsan beküldtem, majd felvettem és az új munkahelyem HR osztálya volt a vonal másik végén. Megbeszéltük a részleteket és amint letettük a telefont, örömtáncban jártam végig az iskolát. Mennem kellett volna ügyeletbe, de kellett még pár perc, míg összeszedem magam. Néhány érzelmem kitörést, tánci-tánci után indultam a gyerekekre felügyelni. Az igazgatónknak még aznap délután írtam egy e-mailt a felmondási papírok miatt és végre sínen volt minden.

Már csak egy hét pedagóguslét vár rám. Már az előző héten is nehezen ment, de még 5 nap. Félek, milyen lassan fognak telni a napok. A kollégák tudják, azonban a gyerekek még nem. Velük holnap fogjuk közölni a hírt. Fájni fog, ez biztos. Kelleni fog a kitartás, hiszen nagyon a szívemhez nőttek fél év alatt. De valljuk be egy ideje elégedetlen voltam. Csináltam a dolgom, rengeteg pluszt is beleadtam, de már nem éreztem azt, amit régen, hogy megéri. Szomorú, de ez van.

Mindenesetre újult erővel várom a márciust, az új munkát.

Nektek is volt már olyan, hogy nagyon vártatok valamit? Titeket is ennyire megvisel?

/Kép forrása: Pixabay/

Váltig állíthatom, hogy lassan a bakancslisták királynője leszek! :D

Beismerem,kicsit elragadott a hév, de valljuk be, hogy én inkább bakancslistát állítok össze az új évre, mint fogadalmakat.

Az előző év hozott rosszat is, jót is. Valahogy az idei szilvesztert sem vártam annyira a karácsony után. A váratlan vendégeink, azért feldobták a hangulatot. Jól eltelt, de újév első napján mégsem éreztem azt, amit máskor szoktam. Nem találtam a helyem, ahogy 11 nap elteltével sem. Bármennyire is nem vártam az új évet, vagyis inkább csak azt láttam az új év eljövetelében, hogy legyen már vége a 2019-es évnek. 

Ez mondjuk be is jött.

Ennek ellenére azért összeállítottam egy listát, amit az idei évben szeretnék megvalósítani:

1. Megtanulni varrni, hogy magam javíthassam a ruháinkat.

2. Megtanulni horgolni.

3. Elmenni nyaralni a férjemmel,legjobb barátnőmmel és a kutyáinkkal.

4. Kedvesebbnek lenni. 

5. Ha nem jön össze a gyerek, Amerikába utazni.

6. Spórolni sok pénzt.

7. Sokat kirándulni a kutyával.

8. Síelni.

9. Havas helyen kirándulni.

Nagyjából ennyi jutott eszembe. 

Nektek milyen listátok van? Miket szeretnétek megvalósítani? Mit fogadtatok meg?

Borítókép forrása