Valahogy így érzem magam, mint a képen. Felszabadultan, elérve célomat. Igazából nem kerestem új célt, mégis most úgy érzem ennek kellett most jönnie. 

Az egész úgy kezdődött, hogy átmentünk barátokhoz egy laza vasárnap délutánra. Társasjáték, beszélgetés a munkáról, életről. Valahogy kibukott a legutóbbi elégedetlenségem, hogy a fizetésemet csökkentették nettó 5 ezerrel forinttal, valami nagyon gagyi indokkal. Aztán ők hozakodtak elő egy állásajánlattal. Először persze azt hittem viccelnek, nem értettem miért nem ők fogadják el ezt. Meg hát hűen ragaszkodtam a saját pályámhoz, és nem is nagyon gondolkoztam a váltáson. Meghallgattam indokaikat, ők miért nem élnek a lehetőséggel,majd a délután folyamán egyre jobban szöget ütött a fejembe az új munka elfogadásának lehetősége. Elkezdtem játszani a gondolattal, hogy nemcsak egyik hónapról a másikra élünk meg a pénzünkből, lesz lehetőségünk utazni, lesz egy kis tartalékunk is, nem leszek pszichésen kimerülve és így tovább.

Mindez odáig fajult, hogy mire eljöttünk a barátainktól már az önéletrajz írásán gondolkodtam. Amint hazaértünk neki is álltam. Többször kértem segítséget a barátainktól, férjemtől,hogy mit hogyan, hiszen már elég rég írtam önéletrajzot. Másnap reggel az utolsó simítások után el is küldtem. Két óra múlva már hívtak is egy interjú megbeszélése végett. A dolog pikantériája, hogy aznap volt szülői értekezletünk délután, és nagyon nehéz volt úgy ott ülni, hogy a kolléganőm folyamatosan dicsér és mivel még semmi sem biztos, beszélni se nagyon szabadott róla. Így csak ültem csöndben és vártam a végét teljes izgalomban.

Az interjúra másnap, kedden reggel került sor. Annyira izgultam, de valahogy mégis nyugodt tudtam maradni. Természetesen amikor elindultam és egy ideje már a dugóban ülve vártam, hogy haladjon a sor, akkor jöttem rá, hogy otthon hagytam a diplomáimat, nyelvvizsga bizonyítványt, így haza kellett mennem és újra végigdöcögni a sort. Szerencsére én az az ember vagyok, aki inkább jóval előbb elindul (főleg, ha a reggeli Dunakesziről való kijutást jelenti) és tökéletesen belefértem az időbe. Megérkeztem a helyszínre és elkezdődött az interjú. A két interjúztató férfi nagyon kedves és szimpatikus volt. Sokszor viccelődtek és teljesen precízen felvázolták a munka részleteit. Ahogy ott ültem és hallgattam a jövőbeli munkakörömet, teljes mértékben a jelenlegi munkámat írták le, csak éppen felnőttekkel. Az egész interjú nagyon jól lezajlott, a végén még körbe is vezettek és bemutattak néhány embernek. Ezt nagyon jó előjelnek vette. Megbeszéltünk egy másnapi visszajelzést a részemről, melynek eleget tettem. Már kedden próbáltam az igazgatónkat felkeresni a felmondási idő miatt, de sajnos csak szerdán sikerült őt elérnem. Izgultam az önéletrajz beadás miatt, ezért vasárnap éjjel alig aludtam. Hétfő éjjel már az interjú foglalkoztatott. Kedd éjszaka pedig az igazgatónő válasza miatt nem jött álom a szememre. 

Szerdán miután beszéltem az igazgatónővel - aki azt hitte a terhességemet szeretném bejelenteni - megnyugodtam kicsit és izgatottan vártam a válaszukat. Azt beszéltük az interjún, hogy péntek, vagy legkésőbb hétfő. Pénteken délben már sejtettem, hogy hétfőn fognak csak jelentkezni. Képzelhetitek, hogy milyen állapotban voltam egész hétvégén. Konyhaszekrényt takarítottam, pakoltam, rendezgettem, egy percet nem pihentem. Legalább szép lett a konyha ezért megérte. Hétfőn egész nap vártam a hívásukat, már a barátomra is ráírtam, hogy nem tud-e valamit. Ő meg rákérdezett az ott dolgozó ismerősénél, és megnyugtattak, hogy minden rendben, csak a HR ül rajta. Ez picit nyugalommal töltött el. 

A várva várt hívásra kedden délután 7 perccel 16 óra előtt került sor, pont egy héttel az interjú után. Épp sorakoztatjuk az udvaron a gyerekeket, mikor csörög a kezemben a telefon. (Szerintem egy hétig el nem mentem a telefonom közeléből, hát ha hívnak. Minden hívásra összerezzentem, hogy végre ők azok.) A gyerekeket gyorsan beküldtem, majd felvettem és az új munkahelyem HR osztálya volt a vonal másik végén. Megbeszéltük a részleteket és amint letettük a telefont, örömtáncban jártam végig az iskolát. Mennem kellett volna ügyeletbe, de kellett még pár perc, míg összeszedem magam. Néhány érzelmem kitörést, tánci-tánci után indultam a gyerekekre felügyelni. Az igazgatónknak még aznap délután írtam egy e-mailt a felmondási papírok miatt és végre sínen volt minden.

Már csak egy hét pedagóguslét vár rám. Már az előző héten is nehezen ment, de még 5 nap. Félek, milyen lassan fognak telni a napok. A kollégák tudják, azonban a gyerekek még nem. Velük holnap fogjuk közölni a hírt. Fájni fog, ez biztos. Kelleni fog a kitartás, hiszen nagyon a szívemhez nőttek fél év alatt. De valljuk be egy ideje elégedetlen voltam. Csináltam a dolgom, rengeteg pluszt is beleadtam, de már nem éreztem azt, amit régen, hogy megéri. Szomorú, de ez van.

Mindenesetre újult erővel várom a márciust, az új munkát.

Nektek is volt már olyan, hogy nagyon vártatok valamit? Titeket is ennyire megvisel?

/Kép forrása: Pixabay/