A cím alapján azt hihetnétek, hogy hallucinációim támadtak, pedig nem erről van szó. Korábban megosztottam veletek egy bejegyzésemet, melyben a dalok segítettek átlendülni egy-egy nehézségen, vagy épp megélni egy-egy emléket, pillanatot. Most is valami ilyesmiről van szó.

Hallgatom a zenéket és egy ideje ugyanaz a jelenet játszódik le a fejemben. Persze nem a hétköznapokból, hanem egy "képzelgés". Ilyenkor egy-egy rész játszódik le a fejemben mindig más és más szituációban, szereplőkkel. Mert ezek teljesen lényegtelenek. Van, amikor nagyon hamar rájövök pontosan mit is jelentenek. Ez utóbbi azonban már kísért egy ideje és csak most kezdett el tudatosulni bennem, hogy mit sugall.

Az esküvő óta teljesen szuper minden, valahogy mintha egy puzzle darab a helyére került volna. A munkában meg pont hiányzik egy darab. Szeretek tanítani, segíteni a kollégáimnak, még ha egy kicsit kotnyelesnek is tartanak miatta. Van, aki ezt őszintén megköszöni és hálás érte, van, aki nem. De hát különbözőek vagyunk. Én is kezdem egyre jobban megismerni a kollégáimat, így könnyebb hozzájuk alkalmazkodni. Ez csak egy pici része az én problémámnak. A másik, hogy pont az nem veszi magára azt a bizonyos inget, akinek kéne. Második értekezletet ültük végig, amin a vezetőség még szigorúbb álláspontját mutatta be nekünk a fokozott figyelemről, felelősségről. Persze csak a mi érdekünkben! (Ezt szeretném kihangsúlyozni!) Az elsőn betegség, egyéb hiányzások miatt kevesen vettünk részt, majd ezt a megbeszélést a következő héten megismételtük. Végig kellett hallgatnia annak is, aki az elsőn volt. Ezzel sem lett volna semmi baj. De azt tapasztalom két éve amióta itt vagyok, hogy pontosan az nem fogja magára venni, akivel amúgy probléma van. Miért nem mennek oda személyesen ahhoz, akivel baj van? Miért kell mindig általánosítani?

Pontosan ezzel van nekem a bajom. Két értekezletet ültem végig úgy, hogy nekem tiszta volt a lelkiismeretem. Nem mondom, hogy hibátlan lennék, nekem is vannak hiányosságaim, de nem rám vonatkozott ez a dolog. Miért nem lehet megkeresni, akivel bajunk van? Mondjuk, ha belegondolok a kollégáim között is ez megy. Egymás háta mögött szapulják egymást, de miért nem tudnak odamenni a másikhoz és megbeszélni a dolgot?! Úgy gondolom, ha nekem konfliktusom adódik valakivel, és esetleg nem tudom "lenyelni a békát", akkor odamegyek és elmondom neki, még ha kínos pillanatok is lesznek. Nem kell mindig őszintének lenni, de néha nem árt. És ezt hiányolom mind a vezetőségünk, mind a munkatársaim részéről. Ezt az apró pici dolgot, hogy miért nem mennek személy szerint valakihez. Miközben mi az értekezlet után mindig tudjuk, ki miatt volt az egész. 

Sajnos ennek hatására kezdtem el csak az osztályomba való tanításra fektetni több hangsúlyt. Nem megyek be korábban, kerülöm azt, aki csak kér folyton, de sosem ad. Mert szívesen segítek, de nekem is jól esik néha egy kis segítség, még ha nem is mondom. Talán ezért kezdtem el láthatatlannak érezni magam, mert egy darabot magamból most fel kellett hagynom egy időre. Udvaron sem megyek oda máshoz, kivéve ha fontos dologról volt szó. Inkább egyedül sétálva, felügyelem a gyerekeket. 

Csak nem szeretném, ha ezzel a saját lelkesedésemet elveszíteném. Hisz ez a lényeg, nem?