Amikor az ember már megnyugszik és azt hiszi végre minden klappol, jön a pofon. Vagyis inkább egy régi jól elfeledett családi vita. Pedig már elköltözött, nem jár haza, de még mindig fel tudja idegesíteni az embert a hülyeségeivel. Kezdjük ott, hogy amikor még itt lakott kitalálta mindenki adjon bele 5000 Ft-ot egy kasszába és majd azt a lakás felújítására költjük. Természetesen 5 év ott lakás után találták ezt ki, de hát oké, kezdjünk el spórolni. Ezek után pár hónap múlva egyik napról a másikra elköltözik, majd kitalálja nem fizet. Elé tálaltam a dolgot, hogy mi 3 éve lakunk ott, ő 5 éve és igenis még egy ideig illene fizetnie, miután az, ami felújításra szorul, az nem akkor kezdett tönkremenni mikor mi odaköltöztünk, így a költségek őt is illetik. Persze nehezen értette meg, le is lövöm a poént, nem fog többet fizetni. 

Ugyanakkor a legszuperebb érvek között volt:

- Anyával én már megbeszéltem, így nem fizetek többet.

- Múltunkból felhozott valami gyalázatosan gáz dolgot, aminek semmi köze az egészhez, de akkor én hülye voltam.

Gondoltam magamban, ezek ellen az érvek mellett senki vitába se szállhat. Zseniálisak! Azt hiszem, itt kezdtem el majdhogynem tapsolni neki, de inkább csak megdicsértem azt a sok fájdalmat és sérelmet, ami felgyülemlett az évek során, hogy egy ilyen téma megvitatása közben kijöhessen belőle. Valahogy úgy érzem a nővéremmel való kommunikáció, kapcsolat itt szakadt meg végérvényesen, és az anyukám is elásta magát - az eddig is jó mélyre ásott gödör legaljára. 

Van családod, szüleid, testvéred, de mégis magányos érzed magad köztük. Valahogy mintha nem is lennének. Valószínű, ezért van nekem ilyen sok barátom.