Sajnos már egy ideje nem írtam. Amikor úgy éreztem, hogy ömlenének belőlem a szavak, sajnos gép elég nem jutottam. Amikor meg végre a gép előtt ültem, üres gondolatok keringtek fejemben.

Az esküvő óta csak kapkodom a fejem: kicsit szerettem volna visszatérni a régi kerékvágásba, egy kis nyugalomba. Minden hétvégénk be van táblázva, hol ide, hol oda megyünk. Végülis örülnöm kéne, hogy kimozdulunk és jól telik el, azonban egy ideje vágyom egy kis magányra. Amikor feleleveníthetem mi történt, milyen érzéseim vannak/voltak, mire hogyan emlékszem. 

Ezért is vártam, hogy elkezdődjön az ide tanév. A gyerekek is hiányoztak már, jó volt újra dolgozni, lefoglalni magam. Azonban napi szinten jöttek a kollégáktól, barátoktól a kérdések: "Milyen a házas élet?", vagy az új kedvencem "Jön a baba?". Hiába próbál az ember pozitívan, nem rágörcsölve állni a dolgokhoz, ha minden nap megkérdezik, szóvá teszik. Most már eljutottam oda, hogy azt mondom? "Nem, csak kövér vagyok." Mert úgy érzem másként nem bírom. Csak a múlt héten vagy négyen megkérdezték és bevallom unalmas. Úgyis el fogom mondani, ha igen. 

Itt jut eszembe mindig, hogy én inkább lemaradtam az elsők közötti beavatásról, de nem volt bőr a képemen megkérdezni olyan dolgokat, mely inkább a másik emberre vonatkozott. Nem tettem szóvá, ha felszedett pár kilót, mert lehet neki is kellemetlen, nemhogy még magyarázkodjon is miatta. Sorolhatnék még ilyen példákat, de remélem értitek mi a bajom. Az a bizonyos: Tapintat. Megvárod, míg a másik kezdeményezi és elmeséli. Nem fordítva. Elhiszem, hogy kíváncsi vagy, de inkább tartsd magadba, amíg kiderül. Sokkal jobb élmény lesz mindenkinek.