Kellően megterhelő volt ez a két nap. Főként érzelmileg. Nem tudom, hogy képes ennyi mindent kibírni az ember. Aggódom, hogy ez később az én egészségem kárára megy. 

Sokat gondolkozom apám helyzetén, hogy hogyan tudnék segíteni, vagy mi a teendő. Nem értek egyet azzal a törvénnyel, hogy a gyerekekre hárítják rá a szülők gondozását. Mondom ezt egy alkoholista apával, aki ki tudja mutat-e hajlandóságot a javulásra. És mindazok után, ahány gyomorvérzést túléltem vele, meg elissza a napjait, nem keres évekig, még rám akarják terhelni, hogy tartsam el???? 

Azt a törvényt is szívből elutasítom, mely az ilyen szenvedélybetegeket nem engedi rákötelezni az elvonóra. Hisz ezek az emberek betegek, pszichésen. Lehet, hogy ők még most, mikor nagy a baj, nem látják azt, hogy ez jó is lehet nekik. És mi van akkor, ha nincs tovább. Nem tudok róla gondoskodni, mert szerintem 24 órás felügyeletre szorul. 

A nagymamám idősek otthonában van, mert már 24 órát igényelt az ellátása, melyet a család már nem tudott ellátni. De mi a helyzet az én 57 éves apámmal, aki nehéz helyzetben alkoholhoz nyúl. Őt is beadhatnám, de hűt nem dolgozott már évek óta, nincs nyugdíja. És mindezek mellett mindig valami új kütyü iránt érdeklődik? Jelenleg nincs olyan neki, hogy haza. Vagyis van, de az egy panzió lesz. Ott vannak az eladott házának forintjai a számláján, mi gátolja meg, hogy ne igya el a teljes vagyonát, mikor kiengedik?!

Ha a cukorbetegeknek van ilyen karkötője, akkor a szenvedélybetegeknek miért nem gyártanak olyat, amit nem lehet levenni, mégis megakadályozza törvényileg, hogy alkoholt vásároljanak? Tudom, nem túl eredeti, de valahol el kell kezdeni. Nyomasztanak ezek a gondolatok és nem tudom az agyam, mely részének kispolcára akarom rakni.

Még két nap vagy három, de már én fáradt vagyok. Lelkileg. Nem akarom, hogy engem szipolyozzon ki. Élni szeretném az életemet, álmokkal, családdal, gyerekekkel. Van helye az apámnak ebben az életben, de nem úgy, hogy én gondoskodok róla.