Sokszor gondolkozom, hogy lát engem a társadalom. Milyen kép jut el rólam hozzájuk?

Én lennék a példamutató tanár. Aki igyekszik példát mutatni a gyerekeknek, miközben tanítja őket?

Miért ne ihatna meg egy tanár egy sört a barátaival? Végülis otthon sem hiszem, hogy mindenki patyolat tiszta lenne.

Én lennék a bohókás, mindenkivel elbeszélgető személy?

Úgy tartják rólam, hogy én mindenkivel, mindenről tudok beszélgetni. Fél perc sem kell és már megy a traccsolás.

És belegondoltak már abba, hogy lehet nekem előtte ez egy stressz? Hogy vajon mit mondhatok ennek és ennek, milyen modorban?! Hogy úgy beszéljek, senkit ne bántsak meg?

Tudják vajon ez mennyi energiát felemészt az emberben?

Én lennék a mindig mosolyogó, kedves illető.

A mosolygásom gyerekkorom óta ugyanaz. Ha valaki a nevemet mondja, mosolyogva fordulok felé és kedves vagyok. Talán ez az egyetlen dolog, amit gyerekkoromból teljes mértékben felnőtt koromba is át tudtam vinni. Nem hagytam, hogy mások elvegyék tőlem, megváltoztassanak

Természetes, hogy változunk, de ki dönti el, milyen tulajdonságunkat visszük magunkkal felnőtt korunkba?

Én lennék a pedáns háziasszony.

Szeretem a rendet, persze amennyire szeret, ugyanannyira tudok hanyag is lenni. Persze ezt az énemet igyekszem magamban tartani, mert én magam sem szeretem. Néha kiengedem és nem érdekel a következmény, de hát ilyen is kell.

Nem is tudom, mikor kezdődött a pedánsságom - már ha létezik ilyen szó. Akkor, amikor ráébredtem, hogy anyám nem is tart nagy rendet, csak úgy tűnik. Vagy mert engem kezdett el érdekelni ez?

Én lennék a nyűgös nőszemély.

Aki estére folyton fáradt. Annyira, hogy hisztizik? De miben fárad el? Hisz régebben sokkal több terhet is elcipelt, ébren maradt. 

Nem tartom magam lusta embernek, de azért nekem is vannak olyan pillanataim, napjaim, amikor egy kanalat nincs kedvem felemelni. 

Vitathatatlanul tudnám folytatni a sort. Valószínűleg mindig mindent egyszerre szeretnék. Mindenben 100%-osan szeretném kivenni a részem. Gyerekként ez okból gyakran túlbuzgó voltam, amolyan okoskaféle. Felnőttként megtanultam, hogy néha a háttérbe kell szorítanom ezt az énem, hogy mások is érvényesülhessenek. Mert rájöttem, hogy egy barátságban nem lehetek mindig én az középpontban, adni is kell.

Azonban amikor azt érzem, hogy tehetetlenség levegője kering egy adott beszélgetésben, jobbnak érzem számomra fontos, kedves témákkal feldobni a hangulatot, vagy éppen egy határozott döntéssel továbblendíteni a beszélgetést.

Mindig úgy látom a világot, hogy kisebb és nagyobb célok vezérelnek. Kisebbek például: egy fárasztó nap után hazaérni, befeküdni az ágyba, meginni egy hideg sört a nagy melegben. Nagyobbak pedig: esküvő, gyerekvállalás, saját ház. Persze még rengeteg másik van, amit ugyanannyi figyelmet érdemelnek, mint a többi. Mindig ezek a célok segítenek előrelendíteni, csak néha már sok a cél. Nem tudok csak úgy ellenni. Vagyis egyedül még megy, de ott sem mindig. 

De biztos mások is így vannak ezzel. Javítsatok ki, ha tévedek!