A minősítés letudva. Egész jól telt az aznap délután: egy romantikus ebéd, majd virág vásárlás, ültetés, esküvői meghívóval való készülődés. Jól el is fáradtam estére, de a virágos balkon feldobta a kedvem

Ennyi volt az életem kímélése, mert másnap már nénikém hívott, majd apám "volt" felesége. Azért volt, mert el fognak válni, de még nem tették meg. Nem tudom írtam-e már, de apám kórházba került gyomorvérzéssel, mindezt a minősítésemet megelőző szombaton, amikor épp nem tudtam ezzel foglalkozni. Eladták a házukat, de még nem tudják hova tovább, vagyis az egy biztos külön mennek tovább. Így már a mai napon foglalkozhattam tovább apám ügyével. A suliban voltam bejárati lépcsőt festeni, aztán elhoztam apám kocsiját, segített a kolleganőm, azonban félúton jöttünk rá, hogy a bal hátsó kerék le van eresztve. Vajon defekt vagy csak ereszt? Elmentünk lassan egy benzinkúthoz, majd fújtunk a kerékbe, aztán hazahoztunk hozzánk, mert az ő házuknál nem maradhatott tovább. Reggelre meglátjuk ereszt-e a gumi, vagy sem és majd elviszem apámnak. Hétfőn kiengedik, de valami kezelés csak kéne neki utána, vagyis én szeretném. És mindez a nyakamba.

Sokszor szerettem volna fiatalabb koromban felnőtt lenni, aki már magáról gondoskodik, a maga életét éli. Azonban nem hittem volna, hogy ez ilyen körülményekkel jár, hogy a 60 éves apámról nekem kelljen gondoskodni. Szeretem, de már nem tudom hány gyomorvérzését bírtam ki, és ez már meg sem érintett érzelmileg. Csak szeretném, ha jól lenne. Viszont én is szeretném a magam életét élni. Féltem a saját életem, hogy innentől az apám az én életemet fogja kiszipolyozni érzelmileg. És ettől az érzéstől nem tudok szabadulni. 

A házasságra, a gyerekre szeretnék koncentrálni, nem pedig egy felnőtt ember életének az irányítására. Lehet ez szúrhatja más ember a szemét, de úgy gondolom hogy mindenkinek a saját tetteiért kell felelnie. Segíthetünk másokon, de ha az a valaki nem akarja, azon nem lehet segíteni.