Március, április, és hopp július. Azon kapom magam, hogy úgy peregnek a napok, mint a homokórában a homokszemek. Pedig még annyi dolgom lenne. 

Tavaly nyáron kérte meg a kezemet és egyből belecsöppentünk egy olyan világba, ahol már hatalmas lemaradásban vagyunk az esküvővel, ha egy év múlva tervezzük. Talán még az időpont kiválasztása volt a legkönnyebb. Egy elejtett megjegyzés, mely be is jött: Július 13. péntek. Sosem hittem a péntek 13-ai szerencsétlenségben, hisz én magam is 13-án születtem (bár vasárnap, de ettől még volt szerencsém néhány péntek tizenharmadikához is).

A költségvetés volt talán a legnehezebb. Meghúzni nagyon azt a bizonyos nadrágszíjat. Sajnos szülői támogatásra nem számíthatunk, így önerőből valósítjuk meg álmaink esküvőjét. Ezt nem bánjuk, hisz a mi vágyaink érvényesülnek és a szülőknek sem adtunk sok beleszólási lehetőséget. A mi szavunk dönt a vendéglistában, a dekorációban, a zenében, egy szóval mindenben.

Valljuk be, azért piszok jó érzés, hogy magadtól éred el azt, amit szeretnél. 

Mostanra talán állíthatom, hogy sínen vagyunk, de ez még nem az alagút. vége.

Azok az esküvő kiállítások......
.....már az első bódék után fordultam volna ki. Sajnos sem a tömeget, sem a ráerőltetést nem bírom. Ott egy lépést sem tudtam tenni anélkül, hogy ne szólított volna le valaki. Tisztában vagyok vele, hogy ők ebből élnek, ez a munkájuk, de én legszívesebben egy pózna mögé bújtam volna. Egy-két alkalommal örültem, hogy a tanúmat nézték menyasszonynak (aki teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy milyenek vagyunk a vőlegényemmel, mit szeretnénk).

Nehogy azt higgyétek, hogy csendes, visszahúzódó személyiség vagyok. Szó sincs erről! Egy cserfes, magabiztos ember vagyok, de ott, abban a helyzetben nem én akartam lenni a menyasszony. 

Később rájöttem, hogy ennek az lehetett az oka, hogy a mi pénztárcánkat nem az ilyen nagyszabású esküvőkre tervezték, illetve nem voltunk biztosak a dolgunkban. Ahol udvariasan elutasítottam az ajánlást, mondván nekünk erre nincs lehetőségünk, furcsán néztek rám. Például: amikor mondtam mi nem szeretnénk hajnalig tartó esküvőt, vagy épp koreográfia alapján betanult táncot.

A többi kiállítás, workshop ennél talán jobb hangulatban telt, de még mindig úgy gondolom ezek nem nekem valók. Ötletszerzésre kiválóak voltak. Megtaláltam álmaim ruháját és fodrászt/sminkest egy személyben. Minden másra az interneten nézelődve bukkantam rá. 

Így márciusra elmondhatom már csak a gyűrű, öltöny, cipők, torta hiányzik. A nehezén már túl vagyunk úgy gondolom. Már nem érzem úgy, hogy késésben lennénk. Az, hogy mi mit szeretnénk nem egyik napról a másikra alakult ki. Hónapok teltek el, mire rájöttünk kicsi vagy nagy esküvőt szeretnénk, milyen színekkel, melyik meghívót, és így tovább.

Ez a folyamat, hogy eljutottunk A-ból B-be, minden pénzt megér. Már nem ugrálok úgy, mint egy veszett nyúl a szervezés kezdetén, hanem határozott elképzeléseket valósítok meg. És ez nagyon jó érzés!

Én sajnálnék több milliót költeni az esküvőre. Mit gondoltok erről?